Készülődésem tárgya nem más, mint a szigetbecsei falunapon való részvétel. Amikor elkezdtem alkotni, már akkor motoszkált a fejembe, hogy jó lenne ott megmutatni magam. De összességében mégis mélyebbre nyúlik vissza ez az egész érzés. Szigetbecsei vagyok, 14 évig ott éltem, 31 éve, hogy elkerültem onnan, de a kapcsolatunk azóta is folyamatos. Rokonok, osztálytársak, barátok, szolgáltatások, nyaralások....stb. folyamatos kapocs köztünk. De a legerősebb az érzelmi kötődés. Sokszor kutattam már magamban, hogy honnan, miért van bennem ez az érzés. Jött is sok válasz, ami mind igaz is volt, de van olyan válasz, amit nem lehet megfogalmazni, csak érezni és ez ott van, mindenféle válaszok nélkül. És végül hagytam, már nem keresem a válaszokat, hanem megélem ezt az érzést, mert egyszerűen jó. Jó tenni érte, jó vele lenni, jó ott lenni, jó, hogy sokan ismernek, jó, hogy sok mindenkit ismerek, kicsiket, nagyokat. Igaz már a falu fele kicserélődött, de nem baj. Ha ott vagyok és találkozom emberekkel, olyan, mintha soha nem mentem volna el. Ott folytatjuk ahol abbahagytuk, közülük valónak érzem magam, minden természetes, közvetlen, emberi. Jó ennek a közösségnek a tagjának lenni. Tulajdonképpen már eleve jó egy közösség tagjának lenni... legalábbis nekem. A gyökereim húznak ide vissza, tartanak itt és ez biztonságot ad, jó ezt megélni!
Ilyen érzésekkel jelentkeztem be júniusban a falunapra! Tenni akartam érte, valamivel viszonozni azt, amit kaptam eddig tőle. Adni valamit abból az örömből, amit az alkotás közben érzek. Nagyon hamar összeállt bennem a kép, a díszlet, a vízió, ahogy ott vagyok és teszem a "dolgom", árulom a portékát, beszélgetek emberekkel, adom azt az örömöt, ahogy készültem hozzájuk! :)
Az elhatározás után nagyon sokszor próbára tett az egóm és böködött, hogy minek ez az egész, miért pont rám lenne ott szükség, kinek képzelem én magam, hogy így részt akarok venni ebben az egészben...stb? és még sorolhatnám! Ilyenkor megzuhantam, de mindig talpra álltam, mondhatnám azt is, a szívem állított mindig talpra. Idővel többször szólalt meg bennem a szív hangja és sikerült egyre jobban elcsendesíteni az egómat.
Ahogy közeledik a nap, egyre idegesebb vagyok, sőt már nagyon ideges vagyok. Gondoltam-e mindenre, vajon hogy fog elsülni ez az egész, nehogy rosszul adjak vissza, jó idő lesz-e, kiutálnak-e, csak ne vegyek magamra semmit, tudjam képviselni azt amiért jöttem, ami, aki vagyok!
Egyik barátnőm szerint, mire ott leszek, addigra már úgy elfáradok az idegességbe, hogy addigra pont nem fog már semmi körülmény érdekelni, csak az ottlét. Na erre vágyom, hogy ott legyek a jelenben, a teljesség élményére, mindenféle elvárás nélkül. Tudom, hogy ez csak rajtam múlik, tudom, hogy képes vagyok rá, ha nem is folyamatosan 10-12 órán keresztül, mert ilyet még nem csináltam. De azt kívánom magamnak,hogy legyek nagyon éber, legyek a központomban, ha ez mégis megszakadna, akkor legyek annyira erős, figyelmes, hogy minél hamarabb visszahozzam magam! A falu felé pedig azt kívánom, hogy legyenek elég nyitottak egy ilyen érzés befogadására, hogy a jó kis áramlás minél többször, minél több ideig jelen tudjon maradni és utána ezt kamatoztassa mindenki a hétköznapokban, amikor csügged valamiért, amikor erőre van szüksége:)
Csatolok pár képet, (a teljesség igénye nélkül) amiket kimondottan a falunapra készítettem. A fotókat is én készítettem, reggel, délután, délelőtt, amikor a legalkalmasabb volt egy-egy helyszín, az akkori fényviszonyoknak:) Az én szemszögemből ők a falu nevezetességei, szintén a teljesség igénye nélkül.
Bátorítok mindenkit, ha kedvet kapott hozzá látogassa meg Szigetbecsét, szerintem nem bánja meg:)
Köszönöm, hogy elolvastátok! Szurkoljatok nekem:) Féltem, félek, de csinálni akarom:)
